A legfőbb művészet, tudod mi?

Derűs szívvel megöregedni!
Tenni vágynál, s tétlen maradni,

igazad van, mégis hallgatni.

Soha nem lenni reményvesztett.

Csendben hordozni a keresztet.

Irigység nélkül nézni másra,

ki útját tetterősen járja.

Kezed letenni az öledbe,

s hagyni, hogy gondod más viselje.

Hol segíteni tudtál régen,

bevallani alázattal, szépen,

hogy arra már most nincs erőd,

nem vagy olyan, mint azelőtt.

Így járni csendesen, vidáman

Istentől rád rakott igádban.

Mi adhat ilyen békét nékünk?

Ha abban a szent hitben élünk,

hogy a teher, mit vinnünk kell,

örök hazánkba készít el.

Ez csak a végső simítás

a régi szíven, semmi más.

Eloldja kötelékeinket,

ha e világ fogva tart minket.

Teljesen ezt a művészetet

megtanulni nehezen lehet.

Ára öregen is sok küzdelem,

hogy a szívünk csendes legyen,

és készek legyünk beismerni:

Önmagamban nem vagyok semmi!

S akkor lelkünk kegyelmes Atyja

nekünk a legszebb munkát tartogatja:

Ha kezed gyenge más munkára,

összekulcsolhatod imára.

Áldást kérhetsz szeretteidre,

körülötted nagyra, kicsinyre.

S ha ezt a munkát is elvégezed,

és az utolsó óra közeleg,

hangját hallod égi hívásnak:

Enyém vagy! Jöjj! El nem bocsátlak!