S ha százszor is becsapnak és ezerszer csalódom abban,
Kinek szívemet, mint álmából a rózsát, kitakartam,
  S ha épp az árul el, kit életemmel fedeztem én,
  S ha tulajdon fiam tagad meg, s ha nem harminc ezüstért,
de egy rongy garasért adnak el engem barátaim,
  S ha megcsal a reménység, s ha kudarcaim térdre kényszerítenek
És elátkozom már, hogy megszülettem, s ha csak a bosszút hízlalja a hála híveimben,
  S ha rágalom kerít be, - akkor se mondom, hogy nem érdemes!

Akkor se mondom, hogy nem érdemes hinni az emberben, akkor se mondom,
hogy megélek magam is, néptelen magányban, mert irgalmatlan az élet.

De csöndes szóval eltűnődve mondom: bizalmam sarkig kitárt kapu,
nem verhet rá lakatot a gyanú; ki-bejár rajta bárki szabadon.
Egy besurrant csaló tiszteletére nem állítok őrséget tíz igaznak!

Kit tegnap itt gyöngeség bemocskolt, megtisztálkodva ma betérhet újból;
ki kétélű késsel jött ide ma, köszönthet holnap tiszta öleléssel!

Nem, nem a langy irgalmat hirdetem, nem hirdetek bocsánatot a rossznak,
kegyelmet a hazugnak, nem tudok mentséget a könnyes képmutatásra,
s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm, akár a nyers önzés orvtámadását.

De hirdetem, hogy bűneink mulandók! Mint a mammut és az ősgyík,
a múltba porlad a gyűlölet és a gyanakvás; dühünk lehűl, csak szerelmünk örök.

S halandó gyarlóságai között csupán maga az ember halhatatlan.
Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen irgalmas vára bizalomból épül;
s az önmagával vívott küzdelemben csak jósága szolgálhat menedékül.