Miért kiabálunk, amikor dühösek vagyunk?

Egy szent tanító a Gangesz partján készült a rituális fürdőjére, amikor a közelben egy család tagjait hallotta dühösen kiabálni egymással.

 Mosolyogva a tanítványaihoz fordult és megkérdezte:

- Miért kiabálnak az emberek, amikor dühösek? 

A tanítványok elgondolkodtak, s az egyikük így szólt:

- Amikor elvesztjük az önuralmunkat, kiabálunk.

- De miért kell kiabálni, amikor az, akihez beszélsz ott áll melletted? 

Halkan is elmondhatnád neki azt, amit akarsz - mondta a tanító.

A tanítványok nem találták a választ, s a szent a következő magyarázatot adta: 

- Amikor az emberek haragszanak egymásra, a szívük eltávolodik egymástól.

 A távolság miatt kiabálniuk kell ahhoz, hogy hallják egymást. 

Minél dühösebbek, annál jobban kiabálnak, mert annál nagyobb a távolság.

 Amikor két ember megszereti egymást, nem kiabálnak, hanem kedvesen, lágyan beszélnek, mert a szívük nagyon közel áll egymáshoz, nincs köztük távolság. 

Amikor még jobban szeretik egymást, annyira egy helyen van a szívük, hogy már halkan sem kell megszólalniuk, megértik egymást már abból is, hogy csak egymásra néznek. 

Ilyen közel állunk egymáshoz, amikor szeretet van.

A tanítványaira nézett, és így folytatta: 

- Amikor vitatkoztok, ne hagyjátok, hogy a szívetek eltávolodjon. 

Ne mondjatok olyan szavakat, amelyek eltávolítanak benneteket egymástól, mert különben eljön az a nap, hogy olyan nagy lesz a távolság, hogy nem találjátok meg a visszavezető utat.