Ének a töviskoronáról
Vannak koronák drága
vert aranyból,
ragyogó,
szemvakító színaranyból,
rajtuk ötvösök
mesterkeze fárad.
Ámuló
szemmel én mégsem csodálom,
Egyedül a
töviskoronádat!
Vannak
koronák kövekkel kivertek,
színesek, mint a friss
tavaszi kertek.
De a
legszebb rubinokat ott látom
égni, ragyogni napnál
fényesebben
a Te
tövisekből font koronádon!
Vannak
koronák... vannak...lettek... voltak.
Elgurultak, mert
trónok leomlottak,
amint a
századot követte század.
Csak egyet nem tud idő
eltemetni:
A Te
tövisekből font koronádat!
Királyok töviskoronás
Királya!
Engedd,
hogy én is leboruljak áldva,
s a szívemből a hála
és imádat,
mint
illat szálljon és dicsérve zengje
egyedül a Te
töviskoronádat!
Véred
rubincseppjének ragyogása
Legyen elég nekem!
Szemem ne lássa
világ
virágait! Semmit ne lásson:
ott csüngjön boldog,
örök ámulattal
egyedül
a Te töviskoronádon.
S ha a
tövisek, ahogy téged, engem
sebeznének, segíts
akkor is zengnem,
mint aki meg nem
tagad, el nem árul,
inkább megpecsétli
hulló vérrel
az
éneket a töviskoronárul.
Túrmezei Erzsébet
