MISE NÉLKÜL

Idős néni templompad mellett,
Illedelmesen keresztet vet,
Összekulcsolt kezét ölébe ejti,
Hűvös van bár, kendőjét leveti.

Nem kérni jött, megpihenni,
Imájából napnyi erőt meríteni,
Suttogja: már csak a gyermekek,
Már csak őket segítsd, Istenem.

Szeme körül tisztes csókok ránca,
Barázdáiban megbúvó könnypatak,
Szívében emlékek csöndes tánca,
Nagyot sóhajt, s elindul, haza.

Kishonthy Csilla

 

A KERESZTHORDOZÓ

Heves a harc, súlyos teher a kereszt.
Gyakran sóhajtasz fel: 'Jaj, nem bírom ezt!'
De tarts ki csak, egykor világossá lesz,
Mily szükséges volt itt, lenn az a kereszt.

Kemény kövön, bent az erdő sűrűjében,
Fáradt aggastyán ül, bot van a kezében.
Oly nehéz a terhe, nem bírja már vinni.
Jó volna letenni, végleg megpihenni.

Elmélyülve gondol vissza nagy útjára,
Kezdetben miként hullt rá a Nap sugára.
De azt ami egykor boldogsága volt,
Most ő búsan nézi: mind rommá omolt.

Semmivé vált minden késő aggkorára,
Elsuhant az élet, itt maradt magára.
Szegényesen él itt, árván a világon,
'Istenem miért kell ezt az utat járnom?'

Lelkének e nehéz gyötrő gondolatján,
Bővizű könnypatak folydogál le arcán.
Ámde lassan-lassan csendesül a lélek,
Mert tudja, hogy Isten hű gyermekévé lett.

Így a magasságba hogy bízón feltekint,
Mit most nem ért még meg, azt majd meglátja mind.
És veszi a botját, s halkan dudorászva
Hazaballag kicsi hegyi kunyhójába.

Hosszú vándorlástól fáradtan lefekve,
Életét Istene kezébe helyezve
Minden gondra amely benne kérdést támaszt,
Álmában az Isten adja meg a választ.

Önmagát zarándok öltözékben látja,
S így a fáradságos vándorutat járva,
Számos nagy országot így barangol által,
Hogy eljusson Isten örök városába.

Amelyet önmaga épített fel az Úr,
S e cél felé tart most fáradhatatlanul.
Rajta a nagy teher, élete keresztje,
Amint azt vállára az Isten helyezte.