Néha megszólal bennem egy hang: azt üzeni, 

hogy akit szeretek, ismerem valahonnan.

De honnan?

Előző életemből? 

A világnézetünk rokon talán? 

Közös „nyájban” nőttünk fel, és ez egy genetikai vagy társadalmi rokonság? 

Valamiféle biokémiai rezonancia? 

Találkoztunk már? 

Lehet, hogy csak emlékeztet valakire?

Nem tudom, de ismerős.

És akit nem szeretek, az nem ismerős.

Az idegen.

És egy idegenből nagyon nehezen lesz ismerős.

Évekig élhetek vele, akkor is idegen marad. 

Ízlelgetem, ölelgetem, meg is szokhatom – de idegen marad. 

Sokszor még vonz is ez az idegenség, úgy élem meg,

 mint valami kihívást – a meg-hódíthatatlan területnek a kihívása ez –,

 de előbb-utóbb mégis föladom: nem tudok közel kerülni hozzá.

Idegenek

-Müller Péter